MARION
Nem, hadd meséljem el. Anyám okos nő volt, egyre azt mondogatta: a szüzesség szép erény. Ha férfiak jöttek hozzánk, és beszélni kezdtek sok mindenfélét, kiküldött engem a szobából; ha kérdeztem, mi az, amiről szó volt, azt mondta: szégyelljem magamat; ha könyvet adott a kezembe olvasni, csaknem mindig át kellett lapoznom néhány oldalt. De a Bibliát kedvemre olvashattam, az csupa jámborság volt, de volt benne valami, amit nem értettem. Nem mertem senkit se megkérdezni, magamban tépelődtem. Aztán tavasz lett: minden bizsergett körülöttem, s nem tudtam, mi az. Valami furcsa légkörbe kerültem, s az úgy fojtogatott. Néztem a testem; azt hittem olykor, hogy kettéhasadtam, majd újra egybeolvadtam megint. Egy fiatalember járt akkortájt házunkba; csinos volt, és sok bolondot beszélt; nem voltam tisztában vele, hogy mit akar, de kacagnom kellett rajta. Anyám hívta, hogy jöjjön el gyakrabban, s ennek mindketten roppantul örültünk. Végül is rájöttünk, hogy okosabb, ha egymás mellett fekszünk az ágyon, mintha két széken egymás mellett ülünk. Több örömöm telt benne, mint a fecsegésében, s nem láttam be, miért szabad a rosszabb, s miért tilos a jobb. Titokban tettük. Jó sokáig. Csakhogy én olyan lettem, mint a tenger, mely mindent elnyel, s egyre mélyebbé válik. Csak egyet nem bírtam, valamennyi férfit egyetlen testté olvasztani. Ilyen volt már a természetem. Ki tehet róla? Végre is észrevette. Egy reggel eljött, s úgy csókolt engem, mintha meg akarna fojtani; karja a nyakamat szorította. Majd meghaltam a félelemtől. Majd elengedett, nevetett, s azt mondta, csaknem csacsiságot művelt; csak tartsam meg a ruhámat, s hordjam el, nem akarja elrontani az örömöm, egyebem úgysincs. Azután elment. Megint nem tudtam, mit akar. Este az ablaknál ültem; én nagyon érzékeny vagyok és a hangulatok embere; elmerültem az alkonypír hullámaiban. Egyszerre egy embercsoport közeledett az úton, előtte gyerekek futottak, az ablakokból nők kukucskáltak. Lenéztem: egy kosárban vitték el a testét a házunk előtt, a holdfény sápadt homlokára sütött, haja nedves volt - a vízbe ölte magát. Sírtam. Ez volt az egyetlen sérelme életemnek. A többiek dolgoznak s ünnepelnek, hat napig dolgoznak, s a hetediken imádkoznak, évente egyszer, a születésük napján meg vannak illetődve, s újévkor visszapillantanak az elmúlt esztendőre. Én mindezt nem értem: nekem nincs szünnapom, nincs változásom. Én mindig egy vagyok, örökös vágy és örökös kívánság, örökös tűz és örök áradat. Anyám meghalt bánatában; az emberek ujjal mutattak rám. Ez butaság. Hát nem mindegy, mondd csak, hogy kinek miben telik öröme, testekben, szentképekben, virágban vagy játékszerekben? Az érzés egy s ugyanaz, aki legtöbbet élvez, legtöbbet imádkozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése