Szép Ernő: Május

Molnár Ferenc: Liliom

MARI (Kicsit szégyenlősen, de azért dicsekedve) Most kacérkodok vele.

Mondja, hogy menjek a ligetbe. Aztán nem megyek a ligetbe. Aztán kendőt ígér, mégse nem megyek. Akkor szépen hazakísér, és nem történik semmi erkölcs.

Megfogja a kezemet, úgy sétálunk. Aztán lóbálni akarja a kezemet, én meg nem hagyom. Aszondom, maradhasson. Ő meg aszongya: mér olyan dacos? Megin’ akarja lóbálni, megin’ nem hagyom. Aztán sokáig nem hagyom, addig, amíg egyszer csak hagyom. Akkor lóbáljuk a kezünket. Föl, le, föl, le, és ez az érzékiség. Ez is tilos, de szívem joga. A legszebb a szívszerelme.

Az úgy van, hogy most már háromkor virrad. Hát akkor már megvolt a kacérság is meg az érzékiség is, szívem joga, hát elkövetkezik a szív szereleme. A padra ülök, és Hugó fogja a kezemet. Bort nem iszunk, csak piros limonádét. Hát nem részeg a Hugó. A pofáját az arcomhoz támasztja, és hallgatunk. Aztán leragad a szeme, és akkor lecsúszik az arcomról, mert elalszik. Fogja a kezemet álmában, és csak úgy megvagyunk ott ketten. És ez a szív szerelme. 



JULI: (Juli lassan megfordul, odamegy Liliomhoz… Leül az ágy szélére, Liliom arcába néz, megfogja a kezét, és magához szorítja. Hosszú szünet. Lehet látni, ahogy most felszakadnak az érzelmek Juli lelkében. Édes, forró, őszinte, elcsukló hangon) Te most csak aludjál, Liliom… (Szünet. Majd nagy hévvel) Nekik semmi közük hozzá… (Muskátnéra utalva) Ennek sincs semmi köze hozzá, a többinek sincs semmi köze hozzá. Még neked se mondtam meg soha… csak most mondom, bevallom… édes, drága… Te most csak aludjál Liliom… (őszinte bánattal felszakad belőle a zokogás) Kinek mi köze a szegény cselédhez… neked se mondom… nem mondom, amit igazán gondolok, mert kinevetsz vele… de most már nem hallod a te Julikádat… Nem volt szép, hogy megütöttél, mejjbe vágtál… fejemet ütötted… arcomat megcsaptad… csúnyán bántál velem, nem volt szép… (Zokogva ráborul Liliom mellére. Szünet. Alábbhagy a zokogás, szinte megbékélve.) De te most már aludjál, Liliom… én téged nagyon… (Szünet, nagy hévvel felemelkedik, keserves hangon) mindegy, nem bánom… úgy szégyellem, úgy szégyellem, de most már megmondtam… úgyis tudtad… mégis szégyellem, jaj, de szégyellem… (Szünet) Te csak most aludjál, Liliom, csak most aludjál… (Lehajtja a fejét, és csendben Liliom kezét szorongatja. Közben balról bejön Ficsur. Juli felnéz rá, feláll. Ficsur erre ijedten megáll)

Georg Büchner: Danton halála

MARION

Nem, hadd meséljem el. Anyám okos nő volt, egyre azt mondogatta: a szüzesség szép erény. Ha férfiak jöttek hozzánk, és beszélni kezdtek sok mindenfélét, kiküldött engem a szobából; ha kérdeztem, mi az, amiről szó volt, azt mondta: szégyelljem magamat; ha könyvet adott a kezembe olvasni, csaknem mindig át kellett lapoznom néhány oldalt. De a Bibliát kedvemre olvashattam, az csupa jámborság volt, de volt benne valami, amit nem értettem. Nem mertem senkit se megkérdezni, magamban tépelődtem. Aztán tavasz lett: minden bizsergett körülöttem, s nem tudtam, mi az. Valami furcsa légkörbe kerültem, s az úgy fojtogatott. Néztem a testem; azt hittem olykor, hogy kettéhasadtam, majd újra egybeolvadtam megint. Egy fiatalember járt akkortájt házunkba; csinos volt, és sok bolondot beszélt; nem voltam tisztában vele, hogy mit akar, de kacagnom kellett rajta. Anyám hívta, hogy jöjjön el gyakrabban, s ennek mindketten roppantul örültünk. Végül is rájöttünk, hogy okosabb, ha egymás mellett fekszünk az ágyon, mintha két széken egymás mellett ülünk. Több örömöm telt benne, mint a fecsegésében, s nem láttam be, miért szabad a rosszabb, s miért tilos a jobb. Titokban tettük. Jó sokáig. Csakhogy én olyan lettem, mint a tenger, mely mindent elnyel, s egyre mélyebbé válik. Csak egyet nem bírtam, valamennyi férfit egyetlen testté olvasztani. Ilyen volt már a természetem. Ki tehet róla? Végre is észrevette. Egy reggel eljött, s úgy csókolt engem, mintha meg akarna fojtani; karja a nyakamat szorította. Majd meghaltam a félelemtől. Majd elengedett, nevetett, s azt mondta, csaknem csacsiságot művelt; csak tartsam meg a ruhámat, s hordjam el, nem akarja elrontani az örömöm, egyebem úgysincs. Azután elment. Megint nem tudtam, mit akar. Este az ablaknál ültem; én nagyon érzékeny vagyok és a hangulatok embere; elmerültem az alkonypír hullámaiban. Egyszerre egy embercsoport közeledett az úton, előtte gyerekek futottak, az ablakokból nők kukucskáltak. Lenéztem: egy kosárban vitték el a testét a házunk előtt, a holdfény sápadt homlokára sütött, haja nedves volt - a vízbe ölte magát. Sírtam. Ez volt az egyetlen sérelme életemnek. A többiek dolgoznak s ünnepelnek, hat napig dolgoznak, s a hetediken imádkoznak, évente egyszer, a születésük napján meg vannak illetődve, s újévkor visszapillantanak az elmúlt esztendőre. Én mindezt nem értem: nekem nincs szünnapom, nincs változásom. Én mindig egy vagyok, örökös vágy és örökös kívánság, örökös tűz és örök áradat. Anyám meghalt bánatában; az emberek ujjal mutattak rám. Ez butaság. Hát nem mindegy, mondd csak, hogy kinek miben telik öröme, testekben, szentképekben, virágban vagy játékszerekben? Az érzés egy s ugyanaz, aki legtöbbet élvez, legtöbbet imádkozik.

Per Olov Enquist: Ének Phaidráért 2.

Phaidra: Hagyjál
Csukd be az ablakot
(Szünet, az ablak nyitva marad, ő kétségbeesetten ordít)
Ez parancs

(lassan, nehézkesen felül, mocskos-gyűrt takaróját a fejére húzza, hogy elrejtőzzék benne valahogy)
Kedves Oinone
Csukd be
Félek a naptól

Oinone
félek

Félek az élettől félek a
haláltól
Nem világos előttem amit csinálok
Úgy érzem magam hogy lebegek

Szünet

Hogy üres vagyok
Olyan ez mint akit burkolat vesz körül
Itt belül csupa hézag vagyok
Ó de ostoba voltam
Belsőmben is üresség
körülöttem is üresség
Csak arra gondolok hogy rés van a lábam között
Hogy betömhetnék egy férfitaggal
De hiába várta ezt a rés

(Oinonéra néz, úgy beszél, mint egy gyerek, akit megbántottak)
Azt mondta hogy vén ribanc vagyok
Vén ribanc
Nem akart lefeküdni velem

Elszámítottam magam
El
Nem ment a dolog
Meg volt ijedve
Nem ment
Félt
Nem ment a dolog
Félt

(rámered)
Ez a rendjén való
De miért
(Nem kap feleletet, zavartan megrázza a fejét)
Még hogy vén ribanc
Addig persze jó a vén ribanc
amíg használni lehet
Később azonban
Akkor bizony a vén ribancot megszállja
                a szomorúság
Fél a nagy csendtől fél hogy a
semmi vár rá
Fél hogy nem használják már soká
Képzeld bele magad egy vén ribanc életébe
Képzeld hogy magára húzott egy szerelmi nyárs
és egyre forgat a tűzben
Süt és pirít
Használnak
De aztán beáll a csend
Nem vesznek észre nem nyúlnak utánad
Agyonhasznált vén ribanc
S te még csak nem is gondolod hogy legbelül másra
                se fáj
a foga mint
hogy visszataláljon hozzá az a sok fájdalom, az
                a sok szar és
az a sok megalázás
ami általában
egy életbe belefér
(Nevetni próbál, de aztán elnémul és elkedvetlenedik)

(eleinte támadóan)
Rendjén való rendjén való rendjén való
Te hisztérikának tartasz engem
ugye
Hát csak ne tarts annak
(Lehajol, és felveszi Hippolütosz kését, amit az nemrég elejtett)
Ez a szúrás már megártott
még ha nem is látható
Belém döfött
Belső vérzés is lehet
(Belekiabál Oinone arcába, kifigurázva őt)
Rendjén való
(Körüljárja Oinonét a késsel, és játékosan a levegőbe szurkál)
Látod ezt a hegyes fölényes eszközt
Egy élet kell ahhoz hogy kialakuljon az ember
De ennek a kis szerszámnak egy pillanat elég
hogy mindent eltöröljön
És aztán vége neki
Képzeld csak el hogy megölnek
Nem hangzik kecsegtetően
(Elgondolkodva)
Halállal tömni be ami üres
(Egyre behatóbban, Oinone éberen figyeli)
Lassan még meg is tetszik nekem ez a kis kés
Csak odaszúrni vele
ide a hasba ahova kell
felnyársalni egy embert
a késre
egész a markolatig

Akkor nem lesz többé megalázás

[…]

(gépiesen - ismétli Oinonét)
Fölül a páncél
alul a has
(Megrázza a fejét, lassan feláll)
Te csak tartsd szét a lábad
hogy neked essenek és megtermékenyülj
Ha teherbe estél akkor pihenhetsz
Hát szálljanak le rólam
Hányszor éreztem hogy csak mások kedvére élek
S ami bennem Phaidra volt kiszedték
Kígyóbőr lettem aztán
valami üres vacak amit elhajítanak
mer semmire se jó
Mert annyit se értem
(Leül, ide-oda himbálódzik)
én csak mások kedvére életem

(kiabál)
Te vén pokolfajzat
süket vagy teljesen
Kiüt belőled a rabszolgalélek
(Az arca előtt rázza a kezét)
Nem
Bocsáss meg nekem

Szünet

Mosolyogj rám édes Oinone

Szünet

Én csak azt akartam hogy észrevegyenek
Az ember még élhet attól hogy nem lát
ember a vak is
De ha nem vesznek észre Oinone
ha nem vesznek észre akkor hideg lesz
a bőr pedig vastag és kemény
Mert megvakítottak valakit attól még élhet
Látni tudni még nem a világ
a vak is tud tapogatódzni
s még a sötétség se a világ
Akit azonban nem vehetnek észre elveszti a súlyát
súlytalan lesz az életmérlegen
Oinone szotyós körtém
én elvesztettem a súlyomat
Engem nem vett észre soha senki

Per Olov Enquist: Ének Phaidráért 1.